Vico Torriani

Nagyapám, aki a Telefongyárban, mint művezető dolgozott már a háborút megelőzően is, és ennek köszönhetően, sikerült a munkahelyén átvészelni a háborús éveket, nyugdíjba is onnan ment. Társasági ember lévén, még így, nyugdíjasként is tartotta a kapcsolatot a régi munkatársakkal. Nagyon büszke volt mindig arra, hogy őt, még a vezérigazgató úr is minden évben felköszöntötte a névnapján.

Kattints a képre, hogy a nagyobb fotót láthasd!

 

 

Nagyapám, aki a Telefongyárban, mint művezető dolgozott már a háborút megelőzően is, és ennek köszönhetően, sikerült a munkahelyén átvészelni a háborús éveket, nyugdíjba is onnan ment. Társasági ember lévén, még így, nyugdíjasként is tartotta a kapcsolatot a régi munkatársakkal. Nagyon büszke volt mindig arra, hogy őt, még a vezérigazgató úr is minden évben felköszöntötte a névnapján. Ilyenkor mindig dölyfösen mutogatta a Vadas bácsinak, akinek a kézzel tekerős rokkant kocsiján, ott, ahol a lábaknak kellett volna pihenni, de Vadas bácsi nem voltak lábai, olyan jókat lehetett utazni, amikor az öreggel elment az ember, segíteni, vásárolni a piacra. Látod Vadas, megint írt a Sziklay, és mutatta a képeslapot, amit Sziklay Sándor, a vezérigazgató írt neki. Vadas bácsi, persze nem értette sohasem, mert ő nem csak a lábait hagyta valahol a fronton, hanem azt a képességét is, hogy egy évre visszamenően, emlékezni tudjon valamire. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy na és, ki az a Sziklay. A nagyapám meg persze ilyenkor az asztalt verte, és a képeslapot csapkodta, kikelve magából, hogy a Vadasnak soha nem jó semmi, és persze, hogy direkt szekálja őt, pedig tudhatná, hogy neki, a volt vezérigazgatója minden évben ír, a neve napjára. Ilyenkor már mindig messze szaladtam a kertben, vagy felmásztam a meggyfára. Mire visszatértem a kerti asztalhoz, egy kis rétest csenni, vagy szódát inni, már lenyugodtak, és megint csendben néztek a fröccsös poharukba.

Valamelyik évben, úgy ’68 nyarán, amelyik év nekem azért volt emlékezetes, (kattints az előző szövegre!) mert ebben az évben, nyáron, ekkor láttam apámat életemben először sírni. Apám, szokása szerint, korán reggel kint volt a konyhában, kávét főzött, és dohányzott. Az ütött kopott, csöves rádió is szólt, mint minden reggel. Híreket mondtak. Apám, azt hiszem, nem vette észre, hogy pizsamában, csendben, én is kimentem a konyhába. Éppen szólni akartam valamit, amikor észrevettem, hogy apámat, aki az ablaknál állt, és úgy tűnt, kifelé néz, némán rázza a zokogás. Nem értettem, de azért valahogyan ösztönösen éreztem, hogy amit a rádióban, a száraz, faforgács hangú bemondó mond, és apám sírása között összefüggés lehet. A beszédet nem tudtam felfogni, mert csupa olyan szavak jöttek elő, amit előtte soha nem hallottam, mint mikor a részeg gyomrában minden összekeveredik, és a járdára hányva, csak egy undorító tócsa lesz belőle, amiből némi, félig emésztett, de még felismerhető vacsora darabok is látszanak. Apámat némán rázta a zokogás, és időnként csak annyit mormolt, gazemberek, aljas gazemberek. Szépen csendben, visszaosontam a szobába, és nagyon szerettem volna, ha anyám, vagy a tesóm már ébren lett volna, hogy meg tudjam kérdezni, hogy mi ez az egész. Aztán visszaaludtam, és mire felébredtem újra, apám már nyugodt, tiszta tekintettel nézett rám a konyhában, reggeli közben.

Körülbelül ebben az időben lehetett az, amikor nagyapám, aki mint már azt mondtam, társasági ember volt, bent volt a Telefongyárban, valamilyen nyugdíjas összejövetelen. Itt nagy megtiszteltetés érte, őt, és a többi nyugdíjast. Mindenki kapott két belépőt a szigeti szabadtéri színpadra. Este, vacsora közben, büszkén újságolta nagyanyámnak. Nagyanyám, aki született Boldizsár lány volt, de nevelt, mostohagyerekként a Csercsicséknél nőtt fel, és rengeteg igazi úri mulatságot látott a Csercsics kocsma udvarán, némi éllel, jegyezte meg, hogy „ezek” még egy tisztességes szabadtéri előadást sem fognak tudni, összehozni. Ő nem jön, és ő nem kíváncsi a Vico Torriánira. Vidd el a gyereket, mondta, és felém bökött. Nagyapám belátta, hogy nem érdemes vitatkozni. Hozzám fordulva azt mondta, na pupák, megfogtad az isten lábát, egy hét múlva jön Vico Torriáni, és mi megnézzük a szabadtéri színpadon.

Anyám jött értem, és már nem volt időm kérdezni semmit.

Nagy várakozással készültem hát, az egy hét múlva esedékes Vico Torriáni látogatásra.

A baj ott kezdődött, hogy én már tudtam az egy hét múlva esedékes kiruccanásunkról. Így, amikor másnap lementem a házunk mögötti grundra, szinte a föld felett jártam. Peckesen kihúztam magam, és úgy fogadtam a barátaim üdvözlését, mint egy angol őrgróf. Kérdezgették is, hogy most mi a csuda van velem. Némi hatásszünet után, foghegyről odavettem, hogy mi lenne. Jön a Vico Torriáni, én meg a nagyapámmal ott leszek a szigeten, a szabadtéri színpadon, és megnézem. Persze, arról bölcsen hallgattam, hogy fogalmam sincs, hogy ki lehet az illető. A társaság némi zavart csend, orrpiszkálás, és cipőorral a földre rajzolgatás utána, kezdett magára találni. A kupaktanács hamar beindult. Mivel senki nem hallott még e névről, mindenki igyekezett a hozzáértőt adni. Voltak, akik már halványan emlékezni is kezdtek, hogy ez a fazon, olyan, mint a Rináldó Rináldíni, vagy a Zorro, de minimum egy Ivan Hoe. Az igazán hozzáértőknek tűnni akarók, már azt is mondták, hogy naná, a szabadtéri színpad, hiszen ennek az embernek, biztos, hogy lova is van, és azt meg minden a dologhoz egy kicsit is konyító tudja, hogy egy ekkora állatot nem visznek igazi kőszínházba.

Napról, napra cizelláltuk a dolgot. A barátaim már büszkék voltak, hogy van egy olyan gyerek, közöztük, aki élőben láthatja a Vico Torriánit. Volt köztünk olyan is, a Kürti Sanyi, akinek, a szüleinek valami boltja volt a belvárosban, és jól ment nekik, és ezáltal sokat járhatott moziba, hogy mintha rémlene neki. Mintha már látta volna ő ezt a filmet. Rengeteg jó csaj van benne, meg sokat kardoznak, lovagolnak, és általában, igen izgalmas a történet.

Lassan, de eljött az én időm is, elérkezett a nagy nap. Kora este, nagyapám eljött értem. Szépen kiöltöztetve, sötét rövidnadrágban, fehér ingben, csokornyakkendőben, és lakkcipőben, nagyapám kezét fogva, elindultunk. Már nem emlékszem, hogy miként értünk oda. Csak a messziről hallatszó, hangoló zenészeket hallottam. Meg a sok, finom illatú, szépen öltözött nőkre emlékszem. És az idegesen tolakodó férfiakra.

Mi valahol hátul kaptunk helyet. Kifogva egy kontyos nőt előttem, nem sokat látván a színpadból. Egyre halkuló morajlás után, elkezdődött az előadás. Az elején nagyon élveztem, hogy élőben mozognak az emberek a színpadon. Nagyon tetszett, hogy szép, hosszúcombú, csillogó ruhás nők táncolnak, és még valami bűvészféle is volt. Ahogy telt az idő, egy kicsit fázni kezdtem, a Duna felöl fújó, hűvös szélben. Ha meg nem fújt a szél, a szúnyogok vérszomjas hada rohamozott meg azonnal. Pisilnem is egyre jobban kellett. Már nagyon untam, de azt gondoltam, hogy ha már ekkora szerencse ért, akkor igazán ki kell bírnom, hogy láthassam a nagy őt, a Vico Torriánit.

Nekem hosszú óráknak tűnő idő után, egyszer csak minden világos lett a nézőtéren, a színpadon meg kihunytak a fények. Mindenki felállt, és kezdett kifelé menni. A nagyapám is. Én nem akartam elhinni a dolgot, és egyre csak a kabátját rángattam, vissza, hogy üljön le. Értetlenül állt fölöttem. Mi van, miért nem jössz? Én kétségbeesetten a sírással küszködve hajtogattam, hogy nem mehetünk még. Miért, kérdezte egyre türelmetlenebbül. Miért ne mehetnénk?  Mert a Vico Torriáni még nem volt, vágtam rá. Hát nem ő miatta jöttünk? Ekkor már patakokban folyt a szememből a könny.

Ó, te isten átka, nevetett hangosan a nagyapám, hiszen ő volt itt a végén, aki olyan sokat énekelt.

És akkor, a pléh nyúl után, életem második, nagyon nagy csalódását éreztem. Nem tudtam elhinni, hogy az a kockára fésült, lenyalt hajú ember, aki egész végig úgy mosolygott, mint egy ló, hogy az volt, a nagy Vico Torriáni. És villámként hasított belém a felismerés, hogy ezt otthon, a téren nem mondhatom el a barátaimnak. Már nem is emlékszem arra, hogy miként meséltem el nekik ezt a borzalmas csalódást.

Arra viszont igen, hogy nagyapám hazavitt, és csak annyit mondott anyámnak, aki kérdezte, hogy miért ilyen szomorú ez a gyerek, hogy na lányom, ez a gyerek sem viszi semmire, ennek semmi sem jó.

Talán igaza volt nagyapámnak, de sajnos, már nagyon régen ő sem él, és így, nem tudom megbeszélni vele ezt a dolgot.

 

 

 

Kattints a képre, hogy a nagyobb fotót láthasd!

 

Ez a kép, valamikor az év elején készült. Akkor volt menő, a televízióban a Futrinka utca című sorozat. Abban láthattuk a Manócskát, Malackát, no meg a Tádét. Nagyon izgalmas alcímek voltak. Talán egyre emlékszem, a Kacsalaki rejtély, ez volt az epizód címe. Nekünk nem volt TV készülékünk, és vagy a szomszédba, vagy a nagyanyámékhoz, a Bükköny utcába jártunk TV-t nézni. Ezt az esti mesét, a szomszédban, a Weisz Laci bácsiéknál néztük gyakran. Ez a Kacsalaki rejtély című epizód, azért maradt ki az életemből, mert emlékszem, hirtelen megjött valaki cseszkóból. (kattints az előző szövegre!) Nekünk gyerekeknek meg haza kellett menni, mert valamiért nagyon ideges volt mindenki. A Laci bácsit még soha nem láttuk ennyire sápadtnak, és szótlannak. Arra is emlékszem, hogy a Magdikát, a Laci bácsi lányát, aki velem egyidős, átküldték hozzánk, játszani. Csodálkoztunk a tesómmal, mert már este volt, lefekvés ideje.

Szóval, ez a kép, valamikor a farsang idején készült, amikor én Manócskának öltöztem. Jó volt, mert a farsang kezdetekor nem kellet szingliként eladni magam, mert akkor volt vagy három szóló malacka is a placcon. Én azt választhattam, akit csak akartam.

Ezen a képen mostanában sokszor mosolygok. A belga barátom, aki született belga, és a magyar eseményekről jószerivel csak tőlem tud, ha nálunk van, mindig nagy örömmel fedezi fel ezt a képemet a falon. Örül, hogy akkor, ahogy ő mondja Bat Mann-ak öltöztem. Nem is próbálom neki elmagyarázni a különbséget a Bat Mann, és a Manócska között, a Futrinka utca meséit, mert túl hosszú lenne, és túl sokfelé ágazna a történet. Így hát mindig csak nevetünk a dolgon, és iszunk egy jó, belga meggysört.